Midlife: az élet közepén

A midlife életszakaszába érve, változókori tünetektől megtépázva, kihez hasonlítanál legszívesebben?
Kire mondod, magadban elismerően bólintva, hogy na igen, ez a nő például stílusos maradt az ötvenes éveire is?

Jó, senkihez se akarsz hasonlítani, és ez nagyon helyes! de azért vannak típusok. 
Botox, szoli, szilikon?
Párducmintás póló aranylánccal és türemkedő idomokkal?
Kosztüm, hajlakk, magassarkú?
Kócos, ősz haj, kinyúlt pulóver?

Minek tagadni. A magyar nők közül sajnos rengetegen szétesve, elhízva, letörten érik el a változókort, önbizalmuk a béka segge alatt még akkor, is ha eredetileg nem ott volt.

Ha már változókor, legyen az: változás!

De ami a változást jelenti az addigi kinézethez képest, az ne az elhízást, az elhibázott hajszínválasztást, a szomorú arcra kent 30 évvel ezelőtti divat szerinti sminket jelentse!

Ugye te sem azt tervezed, hogy így nézz ki!
Stylist helyett - akire nincs pénzem, sőt kedvem sincs végighallgatni - én manapság direkt figyelem a kortársaimat utcán, munkában, tévében, sajtóban.
Hogy lássak olyat, akire azt mondom, igen, így lehet ötvenesen és afölött is nőnek maradni, mindenféle kétségbeesett hűdefiatalvagyokmég-erőlködés nélkül.

Olyan ötvenes nőt - vagy akár hatvanast - akiben érzem a derűt, a kisugárzást, az önbizalmat, a méltóságot - nekem ez jelenti a stílust - mert látom rajta, hogy már tudja, kicsoda. Aki nem hazudik már cukiságot se magának, se másnak, és már magasról sz ... szóval fütyül arra, hogy ehhez ki mit szól. Aki ebből kifolyólag érzi és élvezi az élet egészen kicsi örömeit is.

Ápolt, derűs, stílusos nőket akarok látni.
Akik inkább kortalanok, mint középkorúak vagy korosodóak.
Néha látok is.
Szóval nem reménytelen vállalkozás az önbizalom megnövelése.

Emlékeztek erre a reklámra?
Ehhez a proenzi-s nőhöz pl sokkal szívesebben hasonlítanék majd, mint a densiás cekkereshez, akit egyébként nemrég végre szerencsésen lecseréltek Básti Julira.

Rendben, lehet hogy ehhez esetleg szteppelni meg kéne tanulnom.
Ehhez képest viszont a magassarkút is egyre jobban utálom, de ne vesszünk el a részletekben.

Tessenek figyelni, mindazok, akik (velem együtt) paráznak a koruktól, szoronganak, hogy az klimax és menopauza a sima bőrükkel együtt majd elveszi tőlük a méltóságot, a büszke tartást, fiatalokat-letáncolni-tudást, a belső tüzet, szenvedélyt, életerőt.
Nem biztos, hogy elveszi.

A flamenco-ban nem kicsit mindig ott van a szomorúság és a dráma is.  Azt hiszem, az igazi szenvedélyességhez és hitelességhez kellenek megélt igazi veszteségek.

Akit megérintett már a klimax-menopauza, vagy akárcsak az előszele, az már tudja, hogy ez igazán drámai életforduló tud lenni. És igen, szenvedés, szenvedély - mennyire mást mond ez egy fiatalnak, mint egy középkorúnak, vagy még idősebbnek - s ez így is van rendjén.  

"Ne lássák a bú ciprusát, higgyék, örök az ifjúság". Ideírjam hogy ez Kosztolányi vagy úgyis tudjátok? :)

Ha nem akarod végignézni ezt a videót (mindenki rohan) akkor legalább 2:13-nál!

Matilde Coral, a flamenco nagyasszonya, bemutatót tart a fiataloknak...

Matilde Coral ezen a felvételen még csak ötvenéves - lát rajta bárki klimaxos szorongást, önbizalomhiányt?

Ma már 70 felett van, de a mai napig, röpke negyven éve egyfolytában, táncot tanít Sevillában. Bárki jelentkezhet az iskolájába, kortól függetlenül.